Amikor 1986. október ötödikén a londoni The Sunday Times (Mordeháj Vanunu izraeli technikus azóta is tisztázatlan eredetű lelkiismereti rohamának következtében) exkluzív fotókkal illusztrálva világgá repítette a hírt, mely szerint a zsidó állam „nukleáris arzenállal” rendelkezik, valójában senki nem lepődött meg, talán csak a Sin Bét. De ők nagyon.
Az izraeli biztonságpolitikai gondolkodás (roppant pragmatikus és rugalmas lévén) kevés megkerülhetetlen alaptétellel rendelkezik, de ezek alfája és omegája a következő: a Soá (mifelénk inkább holokauszt néven ismerjük) tapasztalatai feljogosítják a zsidó államot, hogy fennmaradása érdekében bármilyen intézkedést, erőt, eszközt vagy módszert igénybe vegyen. És ebben az esetben a “bármilyen” szót szíveskedjetek szó szerint, nagyon-nagyon komolyan venni. A zsidó humor világhírű ugyan (a legjobb zsidó vicceket például zsidóktól hallottam), de amikor a fennmaradásukról van szó, nem szokták a térdüket csapkodni a röhögéstől.
A fenti axiómának megfelelően 1949-ben az akkor alig egy éves izraeli hadsereg létrehozza a Hemed Gimel kódnevű alakulatot, melynek egyedüli feladata, hogy a barátságosnak egyáltalán nem mondható, dél-judeai Negev sivatagban geológiai kutatásokat végezzen, esetleges uránium-lelőhelyekre vonatkozóan. Uránt nem találtak ugyan a két évig tartó keresés során, de a helyszín nagyon megtetszett az illetékeseknek – a katonák esztétikai érzéke néha igen furcsa eredményeket bír produkálni.
1952-ben a legnagyobb titokban létrehozzák az Izraeli Atomenergia Bizottságot, melynek vezetője, David Bergmann kémikus egy kormányülésen kimondja azt, amit addig senki nem tartott ízlésesnek: „az izraeli atombomba a legbiztosabb garancia arra, hogy többé senki nem fogja a zsidókat juhnyájként a vágóhídra terelni”. A jelszót kiadták, Weizmann elnök (szintén vegyész) rábólintott, s az izraeli atomprogram kezdetét veszi.
1952-ben a legnagyobb titokban létrehozzák az Izraeli Atomenergia Bizottságot, melynek vezetője, David Bergmann kémikus egy kormányülésen kimondja azt, amit addig senki nem tartott ízlésesnek: „az izraeli atombomba a legbiztosabb garancia arra, hogy többé senki nem fogja a zsidókat juhnyájként a vágóhídra terelni”. A jelszót kiadták, Weizmann elnök (szintén vegyész) rábólintott, s az izraeli atomprogram kezdetét veszi.
A már említett Negev sivatagban (mintegy nyolc kilométerre délre a kifejezetten észak-afrikai bevándorlók számára létrehozott Dimona kisvárostól) jelentős francia támogatással elkezdik építeni azt a nukleáris kutatóközpontot, melynek létezése, valamint a falai között folyó munka mibenléte közel harminc évig egyike volt a Közel-Kelet – amúgy számos – rejtélyének.
Pletykák és híresztelések fel-felröppentek, de konkrétumot (Vanunu fellépéséig) senki nem tudott (illetve nem akart) mondani. A projekt komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy külön állami titkosszolgálatot (körülbelül a huszadikat Izraelben) hoztak létre a létesítmény biztonságának garantálására, valamint a szükséges (tudományos és katonai) információk beszerzésére, elemzésére és értékelésére. Ez volt a Lekem, melynek eufemisztikus neve így szólt: Tudományos Kapcsolatok Irodája.
A Lekem annyira a szívén viselte a tudományos kapcsolatokat, hogy 1959 elején például két oslói ügynöke létrehozott egy Noratom nevű norvég fedővállalkozást, amely két év leforgása alatt mintegy húsz tonna nehézvizet vásárolt brit állami cégektől – gondolom, elhitették a britekkel, hogy a fjordok utántöltéséhez kell.
Az izraeliek mély konspirációját mi sem jellemzi jobban, mint hogy az USA is csak 1959-ben szerzett róla tudomást, egy U2-es kémrepülőgép által készített fotók alapján.
Miután Tel Aviv különféle, roppant gyenge, ám annál fantáziadúsabb magyarázatokkal próbálkozott (kohászati kombinát, mezőgazdasági kutatóintézet, textilgyár, festéküzem), 1960 decemberében az izraeli államfő megsúgta Eisenhowernek: Dimonában békés célú nukleáris tevékenység folyik. Ki-zá-ró-lag békés célú! – hangsúlyozta Ben Gurion tagoltan, majd őszintén (olyan őszintén, ahogy csak a magas beosztású politikusok és a televíziós távgyógyítók tudnak) az amerikai elnök szemébe nézett.
A hatvanas évek elején Charles de Gaulle megpróbálta rávenni Ben Guriont, hogy a dimonai létesítményt nyissák meg a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei előtt, de Izrael csak amerikai felügyelők beutazását engedélyezte, az ellenőrzési szándék előzetes bejelentésének feltételével. A hatvanas években hét alkalommal látogattak amerikai szakértők a kutatóközpontba, és megállapították, hogy szigorú értelemben vett tudományos célok nem indokolják az ott szemügyre vett reaktor méreteit és kapacitását, de olyan egyértelmű, katonai célú felhasználásra utaló jelekre, mint például a plutónium-dúsítás, nem bukkantak.
A CIA egyik, csak az elnöknek szóló jelentése 1968-ban (többek között Teller Edére, mint forrásra hivatkozva) megállapította, hogy „technológiai értelemben Izrael készen áll az atombomba elkészítésére”; utólagos vélekedések szerint már a hatnapos háborúra elkészült az első példány, de bevetésére – szerencsére – nem került sor.
A hetvenes-nyolcvanas évek a viszonylagos nyugalom jegyében teltek, már ha nem számítjuk a havonta ismétlődő, abszurd színházi előadáshoz illő párbeszédet, amit nagyképűen stratégiai kétértelműségi politikának is neveznek, s amely nagyjából így foglalható össze:
Újságíró, békeharcos, környezetvédő, állampolgár, stb.: Szeretnénk világos és egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy rendelkezik-e Izrael nukleáris fegyverrel?
Újságíró, békeharcos, környezetvédő, állampolgár, stb.: Szeretnénk világos és egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy rendelkezik-e Izrael nukleáris fegyverrel?
Izraeli illetékes: Mi a legvégsőkig kitartunk a konfliktusok tárgyalások útján történő rendezése és megoldása mellett. Köszönöm az érdeklődést és jó étvágyat a pogácsához.
Izrael mindig is nagyszerű kapcsolatokat ápolt a Dél-Afrikai Köztársasággal, különösen azokban az időkben, amikor még a Johannes Vorster és Pieter Botha neve fémjelezte, csúnya-csúnya apartheid-rendszer tombolt arrafelé. A hetvenes években a műholdak többször is furcsa villanásokat fotóztak a fekete kontinens déli csücskeiben, amelyek elemzése során nem zárták ki az izraeli-dél-afrikai közös kísérleti atomrobbantások lehetőségét.
Azt mondjuk nem tudom elképzelni, hogy egy villanásból hogy lehet a zsidó háttérre következtetni, hacsak abból nem, hogy a kísérletezők (az antiszemiták bosszantására) direkt Dávid-csillag alakúra koreografálták a gombafelhőt, mint annó budapesti kollégáik a hamburger alakú augusztus 20-i tűzijátékot.
Az állóvízbe – amint azt a bevezetőben is említettük – Mordeháj Vanunu dobott egy jókora kavicsot ’86-ban, amikor pár tucat, általa készített fényképpel alátámasztott riportot adott a The Sunday Times-nak Dimona valódi arcáról.
A marokkói születésű technikus lépésének valódi mozgatórugóját igazából azóta sem lehet ismerni, noha politikusok, elhárítók és elmegyógyászok éveken keresztül egyaránt próbálkoztak feltárásával. A Moszad azonban nem teketóriázott: egy Cindy fedőnevű ügynöke (26/172/60, 86-60-84) két nap alatt elcsábítja a meggondolatlan, és a szervezetét ért tesztoszteronfröccstől ideiglenes csőlátásban szenvedő Vanunut, Londonból Rómába csalja, majd az olasz fővárosban egy különítmény elrabolja és Izraelbe viszi, ahol halmazatban 18 évet kap hazaárulásért, államtitoksértésért és hülyeségért.
A marokkói születésű technikus lépésének valódi mozgatórugóját igazából azóta sem lehet ismerni, noha politikusok, elhárítók és elmegyógyászok éveken keresztül egyaránt próbálkoztak feltárásával. A Moszad azonban nem teketóriázott: egy Cindy fedőnevű ügynöke (26/172/60, 86-60-84) két nap alatt elcsábítja a meggondolatlan, és a szervezetét ért tesztoszteronfröccstől ideiglenes csőlátásban szenvedő Vanunut, Londonból Rómába csalja, majd az olasz fővárosban egy különítmény elrabolja és Izraelbe viszi, ahol halmazatban 18 évet kap hazaárulásért, államtitoksértésért és hülyeségért.
Mordehájról, erről a született lúzerről és fundamentalista keresztényről (igen, áttért egy 2-3 ezer évvel fiatalabb, általa korszerűbbnek vélt vallásra) különben majd készül egy speckó poszt, ha ráérek.
Rengeteg szakértői és zsurnalisztikai találgatás látott (és lát máig is) napvilágot arról, hogy Izraelnek hány bombája is lehet; a legvalószínűbbnek a 120-180 közötti szám tűnik, hatóerőben pedig a 30-100 kilotonna (darabonként); a 14 méteres, 25 tonnás kezdősúlyú Jerikó-2 föld-föld rakéták hatósugarába (1400-1600 km) pedig a potenciálisan kellemetlenkedő államok nagyjából beleférnek.
Manapság, amikor az iráni atomprogram miatt a Közel-Keleten elég nagy a nyugtalanság, érdekes párhuzamokat lehet felfedezni Tel Aviv és Teherán egykori és mai kommunikációjában (noha ezt a hasonlatot mindketten élénken kikérnék maguknak). Már csak egy bevállalós iráni technikus hiányzik, hiszen a Timesnak napjainkban is van vasárnapi kiadása.
Forrás:tiborublog
Utolsó kommentek